Miért lehet fontos a mameluk hadviselés egy magyar „hagyományőrzőnek”?

A mai magyar vitézek körében a honfoglalás (vagy hazatérés, ki hogy hívja) kora a legnépszerűbb. Az akkori magyar seregek más ázsiai hadakhoz hasonlóan főleg lovasokból álltak és egyaránt használták az íjat és közelharci fegyvereket. Hasonló módon küzdöttek, mint a hunok, a mongolok, stb., ahogy a hatásuk is hasonló volt, mikor letelepedett népekkel ütköztek meg. Többnyire ez utóbbi népek elbeszéléseiből és krónikáiból következtethetünk kegyetlen és „barbár” őseinkre, jobb esetben legalább az általuk használt fegyverek létezését olvashatjuk. Nincs viszont arról írás, hogy konkrétan hogyan használták a fegyvereiket, mikor melyiket alkalmazták, mit kellett tudnia egy harcosnak, hogyan kellett gyakorolnia, stb.

Noha a katonák felszerelésére és az alkalmazott hadműveletekre az adott földrajzi térség és a társadalom, a kultúra is rányomta a bélyegét, a mamelukok hadviselése is a pusztai harcmodorból eredt. Eredményesen ötvözték azt a vallás erejével és a Közel-kelet híres fegyverkészítő műhelyeivel. A parancsnokok pedig lejegyeztették az összegyűlt tudást és tapasztalatot, és kidolgozták a képzés rendszerét, melyet szintén leírtak. Az ezek alapján képzett katonák sikerrel szálltak szembe a nyugatról érkezett keresztesekkel és a keletről támadó mongolokkal egyaránt.

A mai világban ezeket a tapasztalatokat már nem lehet megszerezni. Azt, hogy mikor melyik fegyvert érdemes előkapni, hogyan kell szembeszállni a túlerővel, mire kell gyakorlásnál a hangsúlyt fektetni, csak ilyen leírásokból tudhatjuk meg. Manapság sokan sokféle úton járnak és hangoztatják igazukat, de pont a lényeg hiányzik, mert az nem is pótolható: az ellenség leküzdése. A régvolt harcosoknak ez volt az egyetlen céljuk. Nem azt mondom, hogy az a pár arab kézirat mindenható, csak azt, hogy ezeket elolvasva közelebb kerülhetünk a lovas hadviselés világához, mint elméleteket kitalálva, vagy akár saját gondolatainkat begyakorolva és előadva a ló hátán.